Vajon hogyan épül fel egy fiatal, kortárs alkotó mindennapja, és mi határozza meg egy-egy festmény értékét a mai felgyorsult világban? Siklódi Fruzsina képzőművésszel beszélgettünk, aki az egyetemi évek és egy meghatározó indonéziai utazás után a közelmúltban költözött haza. Szó esett a befóliázott épületek inspirálta képeiről, a szigorú alkotói rutinról, a modern művészet jövőjéről, és arról a fáradhatatlan kíváncsiságról, amely minden újító gondolat alapja.

 

Kérlek, mutatkozz be röviden! Mi az, amit mindenképpen tudniuk kell az olvasóknak rólad?

Siklódi Fruzsina Erzsébet vagyok, szovátai származású, és ebben az évben költöztem haza, tehát nagyon friss még nekem ez az itthonlét. 2024-ben diplomáztam a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, azelőtt pedig, 2022-ben Egerben, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Vizuális Művészeti Tanszékén. Az Egerben töltött egyetemi éveim alatt egy félévet Erasmusszal Indonéziában töltöttem, és ez nagyon meghatározó volt a lényemre, a művészetemre, a gondolkodásmódomra, a vallásról alkotott gondolataimra – egyszóval mindenre nagy befolyással volt.

Most már tudjuk, hogy képzőművész vagy. A képzőművészet mely részterületével foglalkozol pontosan?

A fő szakterületem a festészet. Abban vagyok a legmagabiztosabb, azon keresztül tudom a leginkább kifejezni magamat. Viszont párhuzamosan szeretem ugyanazokat a témaköröket több irányból is megközelíteni. Nagyon vonzanak például a videó-, tér- és fényinstallációk, valamint a különböző performanszok. Az eddig felsorolt ágazatokat mind érintettem is a munkásságom során. Természetesen a hagyományosabb technikákat is nagyon kedvelem. Úgy érzem, ezek a műfajok nagyon szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és bennem is formálni tudják egymást. Megfestek mondjuk egy képet, majd magát a témát beemelem egy videóinstallációba, amelynek a látványvilága később lehet, hogy ismét átformálódik egy festménnyé. Ezek egyfajta láncreakcióban állnak egymással.

A Kusztos Endre Galériában kiállított műveidet talán brutalista festményeknek nevezhetjük. Úgy látod, hogy ennél szélesebb az a kör, amiben mozogsz, vagy kizárólag erre szeretnél specializálódni?

Nem feltétlenül szeretnék specializálódni. Úgy érzem, ez egy aktuális szakasza volt az életemnek, és nem mondanám, hogy már kiforrott, vagy hogy befejeződött volna ez a sorozat. Ezelőtt például absztrakt festményeket készítettem, ahol a fő csapásvonalat, a koncepciómat a hullámok, rétegek és rezgések adták. Ez aztán odáig fejlődött, hogy kíváncsi lettem: rendben, ezt vizuálisan levezetem valamilyen szinten, de szeretném figuratívan is megközelíteni azt, amit korábban absztraktban. Így jutottam el a befóliázott épületekhez. Volt például egy videóinstallációm, ahol a fóliának egy nagyon lágy, légzésre hajazó, entitásszerű mozgása volt. Ebből alakult ki a festmény, és innen indult az épületek iránti szenvedélyem. Ezzel párhuzamosan úgy érzem, sok más témát is érintek. Nagyon foglalkoztat a szakralitás megjelenése a művészetben és a festészetben úgy, hogy ne feltétlenül konkrét ikonográfiaként legyen jelen. Szóval, sok minden érdekel.

A te esetedben hogyan kell elképzelnünk az alkotás folyamatát?

Igyekszem azt a napot, amit festéssel tudok tölteni, kizárólag ennek szentelni. Nagyon zavaró, ha bármi félbeszakítja a munkát. Ez mentálisan komoly fókuszáltságot igényel, és bármilyen apró zavaró tényező nagyon ki tud zökkenteni. Szinte már meditatív állapotot kell elérnem ahhoz, hogy aktívan alkotni tudjak. Ezek különleges napok, amikor megengedhetem magamnak az alkotást, és olyankor tényleg egész nap ezzel foglalkozom.

Hogyan épül fel egy napod vagy egy heted?

Én nagyon rutinorientált vagyok, szeretem egzakt módon rendszerezni az időmet és a programjaimat. Általában elég korán kelek, és elmegyek edzeni. Erre nagy szükségem van, mert a munkám nagy része mentális, és nagyon jólesik fizikailag is lefárasztani magam, hogy a kettő egyensúlyba kerüljön. Utána hazamegyek, megreggelizem, és megtervezem a napot. Ha fontos elintéznivalók, például kiállításszervezés vár rám, akkor e-mailezem, telefonálok. Ezt az ügyintézős részt próbálom minél gyorsabban és produktívabban letudni. Utána, ha van készülő munkám, leülök, és legalább négy órát rászánok. Ha nincs, akkor „gyűjtőtúrákat” tartok: ellátogatok egy specifikus helyszínre a környéken, ahol rengeteg fotót készítek, gyakran kollázsokat is összeállítok belőlük. Sok időbe telik, amíg vizuálisan úgy építem fel a kompozíciót, hogy minden ott legyen, ahol szeretném. Ha úgy érzem, meg kell szakítanom a folyamatot, vagy ha mentálisan nem vagyok elég fókuszált, akkor sokat olvasok. Igyekszem hangulatban és elméletben is olyan elemeket összekapcsolni, amelyek fontosak az üzenet megfogalmazásához. Számomra elengedhetetlen, hogy a koncepcióm megállja a helyét.

Kívülállóként hogyan lehetne elképzelni egy művész megélhetését?

Az a helyzet, hogy nem igazán tudok standard receptet adni erre, mert megélhetés szempontjából ez egy nagyon kiszámíthatatlan szakma. A szüleim pont emiatt próbáltak mindig távol tartani attól, hogy művész legyek. Próbálok minél aktívabban jelen lenni a piacon. Kétszer részt vettem például Budapesten a Bálnában megrendezett Art Marketen, ami Közép-Európa egyik leghíresebb, legnívósabb képzőművészeti vására. Itt a galériák állítják ki a művészeik munkáit. Ott is, és magángyűjtőknek is adtam már el képet. Viszont a képeladás kiszámíthatatlan: nem tudod, hogy az az összeg, amit éppen kapsz, fél évre vagy egy hónapra lesz-e a bevételed.

Mi alapján dől el, hogy egy festmény mennyibe fog kerülni?

Sokféleképpen le lehet ezt vezetni. Ha nagyon piaci alapon akarom nézni, kiszámolhatom négyzetméterre vagy centiméterre az árat. Befolyásoló tényező az is, hogy mennyit vásároltak már tőlem. Általában jobban veszik azokat a képeket, amelyek egy életművön belül hasonló tematikára épülnek fel. Ha egész életemben csak kerámiákat festek, a vásárló nem egyszerűen egy szép festményt vesz, hanem egy „Siklódi Fruzsina-festményt”. Persze Picassónak is voltak korszakai. Nagyon erős tényező az is, hogy nekem milyen a kapcsolatom az adott képpel. Drágábbra lehet árazni azokat a műveket, amelyek egy sorozat első vagy utolsó darabjai, netán a csúcspontját jelentik.

Kortárs, fiatal alkotóként hogyan látod, milyen irányba halad a művészet?

Ez egy nagyon aktuális és érdekes kérdés. Szerintem szinte lehetetlen ma már teljesen újat alkotni olyan értelemben, ami gondolatilag még senkinek sem jutott eszébe. Az természetes, hogy mindenkinek más a kéznyoma, a gesztusa, de a koncepciók szintjén nagyon nehéz újat kitalálni. Ma már nem biztos, hogy egy esztétikus kép átüti az emberek ingerküszöbét. Napi szinten rengeteg vizuális információt kapunk, a mi határaink is kitolódtak, nehezebben kapjuk fel a fejünket. Kíváncsi vagyok, mit tud még találni az emberiség, ami olyan hatást gyakorol a tömegekre, mint mondjuk a barokk idején. A barokk korban könnyebb dolga volt a művészetnek: az egyház vagy a gazdagok finanszírozták az alkotásokat. Ha egy olvasni nem tudó ember bement a templomba, a freskókon keresztül értette meg a Biblia történeteit, így sokkal szélesebb körben tudott hatni a vizualitás.

Mi lenne az a tanács vagy gondolat a saját élettapasztalataid alapján, amit megosztanál az olvasókkal is?

Talán az, hogy nagyon kíváncsinak kell lenni az életben. Folyamatosan kutatni kell azokat a dolgokat, amelyek kérdéseket ébresztenek a fejünkben. Emberileg hatalmas utat tudunk bejárni pusztán azzal, hogy kérdezünk. Én régebben rengeteget stresszeltem az életemen és a döntéseimen. Meg kell tanulni kicsit lazábban, nem annyira ráfeszülve játszani, és sok kérdést feltenni. Egyszer hallottam, hogy azok a legjobb kérdések, amikre nincsenek válaszok, hanem csak még több kérdést vetnek fel. Úgy érzem, ezt érdemes megfogadni.

 

Keresztessi Csilla