Színművész, énekes, publicista, költő és – ahogy ő maga fogalmaz – életművész egy személyben. Laczkó Vass Róberttel beszélgetni olyan, mintha egy sűrű szövésű, izgalmas drámába csöppennénk, ahol minden mondatnak súlya, minden gondolatnak története van. A színpadok jól ismert alakja nem csupán a karakterek bőrébe bújik bele páratlan alázattal, de a szavakkal, a formákkal és az érzelmekkel is mesterien bánik. Az alábbi interjúban őszinte bepillantást enged a mindennapjaiba: mesél az éjszakai versfaragásról, a műhelyforgácsokból születő kötetekről, az erdélyi színészlét sajátos kihívásairól és a legendás mesterektől kapott útravalókról. 

Kérlek, mutatkozz be a olvasóknak: mi az, amivel te pontosan foglalkozol?

Hát én annyi mindennel foglalkozom, így hozta az élet, így adta a sors, így álltak össze a hobbijaim, hogy engem talán röviden nem is lehet bemutatni – vagy legalábbis a beszélgetőtársaim sosem tették ezt meg. Pedig nagyon egyszerű a történet: én színművész vagyok, énekes vagyok, publicista vagyok, ha akarod, és újabban rám is akasztották a költő titulust. Írok elég sokat, talán többet is, mint kellene. Ahogy mondani szokták: többet kellene olvasni és kevesebbet írni. 

Mondhatnám azt is, hogy ez egyfajta életművészet, amit én űzök. Gyorsan élek. Úgy érzem, hogy nagyon sűrű, vagy egyre sűrűsödik az, ami még hátra van. Pedig erejem teljében és fiatalnak érzem magam, de azért mégiscsak eltelt egy pár évtized a pályán, úgy a zenés, mint a prózai színpadon. Az ember pedig kiegészíti az életét mindenféle érdekes dologgal, olyasmikkel, amelyekkel találkozott iskolás korában, gyerekkorában. És mivel úgy hozta az élet, hogy ezeket akkor nem tudta kiteljesíteni, hát hiánypótlóként hozzáfog érdekesebbnél érdekesebb és veszélyesebbnél veszélyesebb dolgokhoz. Ez lennék én dióhéjban.

Próbáld meg lefesteni, hogyan is néz ki egy napod! Úgy kell ezt elképzelni, hogy reggel korán a kávé mellett költesz, este pedig a pohár bor mellett beszélsz?

Későn kelő ember vagyok. A színész életmódja eleve olyan, hogy lehetőleg későn fekszik. Én nagyon rossz alvó vagyok, és egyre inkább azzá válok. Nagyon későn alszom el, ha le is fekszem éjféltájban, akkor is csak éjjel 2-3 körül tudok elaludni. Sok podcastot hallgatok, ilyenkor olvas is az ember, elfárad a szeme, de aludni mégsem tud.

Meglepő módon éjszaka, álmomban is szoktam egy-egy verssort csócsálni magamban. De ez az egész költőség nem úgy van, hogy az ember leül, és célzottan írni szeretne valamit. Inkább megfog egy szókapcsolat, egy ritmus. Nagyon szeretem a formában való gondolkodást. Elindulok egy szálon, de nem oda lyukadok ki, ahová érkezni szerettem volna. Valaki fogja a kezem – nem a múzsa, én mindig azt mondom, hogy valaki onnan fentről –, és egy bizonyos irányba tereli a gondolataimat. Ez egy asszociációs játék, bárhol és bármikor lehet írni.

Ugye ott vannak a kötött dolgaim az életben: a színház, az opera, az éneklés. Ameddig tanítottam az egyetemen, az is ilyen volt: időben kezdtük, és időben végeztük. Írni viszont bármikor lehet, ha az ember érez magában egy piciny szikrát, egy késztetést. Az már más kérdés, hogy mindezt aztán publikussá teszi-e. Én egy kifelé élő ember vagyok, magamutogatásból élek. Az a színész, aki nem szereti a jó értelemben vett magamutogatást, az ne menjen erre a pályára! Van az emberben egyfajta belső kényszer, hogy mindazt, ami őt foglalkoztatja, azt meg is kell mutatni, hogy valamilyen kovászt helyezzen el a társadalomban. De ha az ember késztetést érez, hogy megosszon valamit a saját történetéből, a saját nyűglődéseiből, akkor tegye meg. A világ egy nagyon jó és kegyetlen döntőbíró, majd elhelyezi. Egy kedves munkatársam és mesterem, Selmeczi György mondta az egyik koncertje után: „Na, hallottad azt a dalt? Ha az az egy megmarad az egész életművemből, akkor már elértem valamit.” Így 50 éves korom környékén én is elmondhatom, hogy van egy-két olyan szövegem, amire büszke vagyok. Sosem viszek a nyilvánosság elé olyasmit, amit magamnak nem olvasnék fel fennhangon otthon. Hallanom kell a szöveget.

Honnan jön az indíttatás az írásra? Minden, amit csinálsz, szorosan kötődik a művészethez – a színészet, az éneklés, a versírás. Mikor érezted először, hogy neked ezen a vonalon kell mozognod?

Közhelyesen hangzik, de Ady verséből idézve: „Szeretném magam megmutatni,  / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak.” Ez a kifelé élés nagyon sajátos velejárója. És én valamiért így voltam ezzel már gyerekkorom óta. Már az elemi iskolában is „köszörültem a tollhegyét” – akkor még igazi töltőtollal, tintával írtunk. Azzal tanultam meg szépen írni, hogy majd tanító bácsi koromban is tudjak szépen írni a táblára. (Hiszen az is voltam bizonyos értelemben.)

Folyamatosan faragtam a szöveget. Én valamilyen módon mindig kapcsolatban vagyok a szöveggel: a katedrán, a színpadon, a versírásban, az olvasásban. Hogy egy másik közhellyel éljek: „Forma van a versem / egyszerű sorában: / Ötvös volt az ősöm / Brassó városában.” Az én nagyapám bútorasztalos volt. Úgy nőttem fel a műhelyében, hogy láttam az öreget csiszolni, faragni. Tele volt a műhely forgáccsal. Az én életem is tele van ilyen kis műhelyforgácsokkal, amelyeket folyamatosan csiszolgatok, csócsálgatok, formálok magamban, és aztán egyszer csak napvilágot látnak. Énekelve például sokkal könnyebben tanulok szöveget is.

Elég korán elkezdtem írni, de nagyon sokáig csak az asztalfióknak dolgoztam. Még Cseke Gábor idején kezdtem el publikálni az Előre című újság jogutódjában, a Romániai Magyar Szó Szabad Szombat című mellékletében, ma már neves költőkkel együtt. Én még írógépen tanultam gépelni. A mai napig megvan az a kicsi, ügyes, piros írógépem. Úgy írok a számítógépen is, mint a mechanikus gépen: csattog a laptop a kezem alatt. Ezen az írógépen gépeltem le az első dossziémat, és azon szerencsés 12 fiatal közé kerültem, akiket az Előszoba nevű rovat felkarolt. Most már valahol a nyolcadik verses kötetemnél tartok.

Amikor először színpadon láttalak, talán tízévesnél is fiatalabb voltam. A Valahol Európában című darabot játszottátok. Emlékszem, nekem nagyon nem tetszett az a karakter, akit alakítottál – kimondottan haragudtam rá. Később édesanyám szembesített azzal a gondolattal, hogy a színész és a karakter nem ugyanaz, és hogy a jó színészt tudod gyűlölni a színpadon azért, amit megmutat. 

Nagy igazságokat fejtegetsz, és egy nagyon szerteágazó kérdéscsomagot zúdítottál a fejemre. Igen, a színész akkor végzi jól a dolgát, ha – bármennyire szimpatikus a civil életben – a színpadon meg tudják gyűlölni, ha olyan karaktert alakít. Csíky András mesteremtől – akitől nemcsak a szakmát, hanem a színházi világban való létezést is tanultam – tudom, hogy nincs olyan negatív hős, akinek ne lennének pozitív tulajdonságai, és fordítva. Érdemes őket boncolgatni, megtalálni a motivációikat, hogy mik azok az összefüggések, amik mozgatják a cselekményt. Ha ezeket az igazságokat megtalálod, onnantól színészként „bent vagy”, el lehet veszni egy szerepben, és utána olyan jó kimosakodni, visszavedleni egy szimpatikus figurává.

Amikor azt mondjuk, hogy színész vagy operaénekes, talán mindenkinek a világklasszis nevek jutnak eszébe, mint Tom Hanks vagy Pavarotti, akik körbejárják a világot. De erdélyi magyar művészként ezt hogyan kell elképzelni? 

Erdélyi magyar művészként is lehet világkarriert befutni. Gondoljunk csak Lugosi Bélára, aki megalkotta Drakula karakterét. De ez kicsit olyan, mint az evangéliumokban a talentumok példabeszéde. Van, aki elássa a tehetségét, van, aki többet kap, és azzal kell kereskednie. Emellett ott van a marketing, a menedzsment, a szerencse és a kapcsolatok. Molière Mizantróp-jában is elhangzik: „tudod, mit számítanak a kapcsolatok”.

Nagyon sok mindenből tevődik össze egy karrier, és sok áldozattal is jár. Ha van tehetséged, kitartásod, akaraterőd, és valami „onnan fentről”, akkor talán el lehet érni, hogy a világ számos pontján megélj mondjuk egyetlen operaszerepből. De nagyon szép úgy élni erdélyi magyar színészként is, hogy elmész a kis falvakba, és ott próbálod nyújtani a maximumot, olyan technikai körülmények között, amik meg sem közelítik az anyaszínházét.

Erdélyben ez a pálya különösen nehéz. Nagyobbak a távolságok, mint egy olyan metropoliszban, mint például Budapest, ahol a színészek színházról színházra járnak, szinkronizálnak, filmeznek. Amikor én 2000-ben a pályára léptem, a magyar társulatok eléggé leépültek voltak, de aztán fokozatosan elkezdtek megerősödni, felépülni. Ma már ott tartunk, hogy évente egy-egy társulatra való fiatal színész kerül ki az egyetemről, és nézed a küzdelmüket, ahogyan próbálnak helytállni a szakmában. Ötvenévesen is kétszer annyit kell dolgoznod, hogy tartsd velük a tempót – és ez így van jól.

Színészként melyik a kedvenc filmed? Ahogy beszélgettünk a filmművészetről, megfogalmazódott bennem, hogy te valószínűleg teljesen más szemmel nézel egy filmet, mint ahogyan én.

Igazából nincs kedvenc filmem. Vannak filmek, amiket nagyon szeretek, de nagyon kevés olyat tudnék mondani, amit többször is megnézek. Én fesztiváljáró sem vagyok. Látom a kolozsvári TIFF-en, ahogy az emberek reggeltől estig nyargalnak egyik helyről a másikra, posztolnak... Számomra egy napra egyetlen feldolgozandó impulzus is elég. Időre van szükségem átgondolni, hogy mit is láttam, annak milyen vonzatai vannak, és mit tudok én ebből akár civil emberként, Laczkó Vass Róbertként leszűrni.

Ha színészeket kellene mondanom, a régi magyarok közül Páger Antalt említeném. A nemzetközi porondról pedig Meryl Streepet. Nem azért, mert divat, hanem mert hatalmas élvezettel nézem, hogyan változik meg, hogyan bújik bele különböző karakterekbe, úgy, hogy közben nincs agyonmaszkolva, és mindig ott látom mögötte a mélységesen humánus embert. A Kétely című filmben például egy megkeseredett, már-már gonosznak tűnő apácát játszik, akinek a játéka mögött felfedezed, hogy ez milyen mélyen emberi – és hogy mindannyian ilyenek vagyunk.

De azért ne hazudjunk a nézőknek: nem csak művészfilmeket nézek. Imádom a krimit, a nyomozást, szeretem a sorozatokat. Jólesik figyelni a cselekmény szövését, vagy rajta kapni a rendezőt egy-egy logikai hibán. A mesterem, Csíky András is nézett egy számtalan epizódos, kosztümös koreai sorozatot. Egyszer meg is kérdeztem tőle: „Bandi bácsi, annyi jó művészfilm van a világon, miért ezt nézi?” Rám nézett némi szánakozással, és azt mondta: „Nézd meg azokat a csészéket. Én most tudtam meg igazán, hogyan kell egy teás csészét megfogni.” Akkor értettem meg, hogy ő abból a sorozatból fedezte fel egy történelmi kontextus milliőjét. 

Mi lenne az az egy tanács vagy gondolat a saját élettapasztalatodból, amit útravalóként átadnál az olvasóknak?

Ne féljen senki szeretni. Az ember hajlamos úgy alakítani az életét, hogy a lehető legkényelmesebb és legkevésbé felelősségteljes legyen. De ha veszed magadnak a bátorságot, és a veled szemben álló emberhez – még konfliktushelyzetben is – a szeretet nyelvén próbálsz viszonyulni, talán sokkal kevesebb a sérülési lehetőség.

Nem tudunk elmenekülni a sérülések elől. Nap mint nap szerzünk olyan sebeket, amikbe bele is rokkannánk, ha előre tudnánk róluk. Szóval talán ez az az egyetlen tanács: merjünk szeretve végezni a cselekedeteinket! Figyeljünk oda arra, hogy ahogyan a másik emberhez viszonyulunk, az lehet, hogy sért, és annak következményei vannak. Nem titok, édesanyámmal nagyon különleges viszonyunk van. Mindketten „kapitányok” vagyunk, két dudás egy csárdában, és nagyon sokszor szikrázik köztünk a levegő. De utána olyan jó megbékélni! Merni kell elütni a dolgok élét egy kis jópofasággal. Ez az a tanács, amit tiszta szívvel meg tudok fogalmazni, elsősorban önmagam számára is.